Jó szokásunk, hogy a kerek évfordulókat kiemelten kezelve ünnepeljük meg. Fokozottan áll ez azon szerencsés embertársaink esetében, akik a sokkal gyakoribb ötven, vagy éppen hetvenötödik születésnappal szemben a századikat is megérik.

Ehhez a ritka alkalomhoz érkezett el dr. Zarándy Aladárné, Czógler Klára, aki október 3-án, töltötte be a századik életévét. Az egyik „előünneplésen” sikerült felkeresnem az ünnepeltet, ahol a négy élő gyermeke is ott volt.

– Emlékszem a korábbi beszélgetésünkre is – kapcsolt a száz évet megért, idős hölgy. – Persze, az evezés, az kiemelt téma volt nálunk mindig. Nem véletlenül, de én is elkötelezettje lettem a sportágnak. Azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy az első női evezős egylet, a Juventus alapítói között voltam, még 1936-ban. Három évvel később, 1939-ben mentem férjhez, ezzel az én evezős pályafutásomnak is vége lett.

– Mi volt az eredeti foglalkozása?

– Ez egy érdekes dolog, hiszen magyar-francia szakos tanárnak készültem, egy évet még Párizsban is eltöltöttem. Ám tanulmányaim vége felé közeledve mindinkább rájöttem, hogy a tanári pálya nem nekem való. Csak ezért nem védtem meg a diplomámat.

– 1939-től viszont már csak a családjának élt. Jogtanácsos férje dolgozott, Ön pedig az öt gyereket nevelte. Bőven lehetett dolga, aligha unatkozott?

– Valóban nehezek voltak a háborús és a háború utáni évek is. Sorban születtek a gyerekek, – Aladár, Pál, Klára, István és Mária.  Mindhárom fiú villamosmérnöki diplomát szerzett, s mindhárom révén három-három unokám van. Klára (Konczné dr. Zarándy Klára) gyógyszerészdiplomát szerzett és ebben a szakmában doktorált. Mária nem ment férjhez. A legnagyobb fiam kisgyermekként gyerekparalízist kapott, de az ebből eredő, komoly mozgáskorlátozottság ellenére szép szakmai karriert futott be. Sajnos, őt már tizennégy éve elvesztettük.

– A II. kerülethez mióta kötődik a család?

– A Margit körút, majd a Gábor Áron út után, a II. világháború előtti években rövid ideig a Katona József utcában laktunk, de onnan kibombáztak, mi pedig visszajöttünk ebbe a városrészbe. Egy ideig a Volkmann utcában volt az otthonunk, majd a gyerekek kirepülése és férjem halála után, 1984-ben költöztem ide, a Budenz utcába. Egy pont azonban végig mindig biztos volt az életünkben, ez pedig a Pasaréti téri katolikus templom. Pedig voltak évek, amikor kimondottan hátrányt jelentett, ha valakiről tudták, hogy gyakorló hívő. Emlékszem, egy időben házról házra jártak és agitáltak az Isten, a hit és a templom ellen. Egyszer hozzánk is bekopogtak hárman, de miután látták, hogy megingathatatlanok vagyunk, elköszöntek, s többet nem próbálkoztak.

– Hogyan telnek napjai mostanában?

– Mivel fizikailag gyengébb vagyok, mint szellemileg, ezért természetesen rászorulok bizonyos segítségre, amit az összetartó családtagjaimtól meg is kapok. Körülvesznek engem, rendszeresen látogat nem csak a négy gyermekem, hanem a kilenc unoka is, akik persze magukkal hozzák a kilenc dédunokát is. A rádió és a tévé kínálta lehetőségek mellett – kevés tévé műsor tetszik – viszonylag sokat olvasok, keresztrejtvényt fejtek, és még kézimunkával is próbálkozom. Most éppen Szegő Dénes Összes műveit forgatom. A kedvencem pedig az a kötet, amely nyolcszáz év legszebb magyar verseit tartalmazza.

Kép és szöveg: Jocha Károly