Sok év óta folyamatos a panaszkodás: a magyar sportra kevés, egyre kevesebb pénz jut. S ami a legnagyobb baj, hogy nem csak siránkozás folyik, valóban kevés a pénz. Elég csak az olimpiai felkészülés anyagi feltételeinek biztosítása körül immár hónapok, de inkább évek óta tartó huzavonára gondolni. Először arról volt szó, hogy az athéni olimpiára felhasznált pénzmennyiségnek alig több mint a fele áll majd rendelkezésre. Azután hosszas lavírozás, diplomáciai csatározás eredményeként eljutottunk odáig, hogy mára nagyságrendileg hasonló összegű pénzt lehetett-lehet az olimpiai előkészületekre felhasználni. Persze nominálisan számolva, az évenkénti inflációra ugyanis már szinte senki nem figyel oda.Hogy mennyire lesznek sikeresek a magyarok a pekingi olimpián? Hát azt bizony senki nem tudja garanciával megjósolni. Egy biztos: még mindig többet érnek el majd, mint amennyire az  előzmények ismeretében elvárható lenne. Ugyanis nem csak arról van szó, hogy Magyarországon folyamatosan csökken a sport állami támogatása, hanem párhuzamosan a sportban érmekkel is bizonyítani akaró államok sokaságában a sport központi finanszírozása egyre nő. Így valóban nehéz lesz Pekingben…     A helyzet viszont adott, a pénz egyre kevesebb. A kérdés ezek után az: lehet-e mégis tenni valamit? Elvégre eldurvult világunkban szinte mindenki és mindent a pénzben mér. Az elszomorító alaphelyzet ellenére is állítom: igenis lehet a pénzszűkös esztendőben is tenni egyet, s mást. Sokszor elég ugyanis egy-egy csokor virág, egy-két jó szó, s máris kisimulnak az arcok. A jókedv legalább ideig-óráig beköltözik  szívekbe.       Jó példát láttam erre az ÖTM Sport Szakállamtitkársága által ismételten megrendezett összejövetelen, melyre a Puskás Ferenc Stadion Iharos Sándor nevét viselő termében került sor, méghozzá „Legendák köszöntése” címmel. Ez alkalommal ugyanis a kerek születési évfordulóhoz érkezett, egykori kiváló sportembereket hívták meg, hogy egy díszoklevéllel és egy-egy csokor virággal – apró figyelmességekkel – köszönjék meg nekik sportpályafutásuk sikereit, s egyben további jó egészséget és örömöket kívánjanak nekik.      Az ünnepeltek között ott volt a Hegyvidék őslakosai közé számító Dávidné Fekete Mária is, aki 65. születésnapját ünnepelte. A hatvanas évek közepén sorra aratta Európa-bajnoki sikereit: szerzett előbb 1963-ban, Moszkvában bronzérmet, majd 1965-ben Duisburgban Eb-győztes kormányos négypárevezős tagja volt. Két évvel később a franciaországi Vichy-ben ezüstérmet harcolt ki társnőivel. Fekete Mária a három Európa-bajnoki érem és a további sikerek sokasága ellenére sem maradéktalanul elégedett.     – Mai napig sem esik jól, ha valakinek elmondom, hogy az úgynevezett nyílt Európa-bajnokságokon annak idején más földrészek legjobbjai is elindultak, mivel világbajnokságokat akkor még nem rendeztek. A férfiaknak ugyanis 1962-ben írták ki először a Vb-t, a nőknek pedig tizenkét évvel később, tehát 1974-ben. Addigra pedig én már túljutottam pályafutásom csúcsán. Az pedig szinte senkit nem érdekel, hogy mi 1965-ben gyakorlatilag a világ legjobbjai voltunk.      – Egy olyan sportágban, melynek kivételesen hosszú és minden tekintetben igen gazdag múltja van…     – Ez valóban így van, hiszen a versenyszerű evezés két és félezer éves múltra tekinthet vissza: Athénban már időszámításunk előtt 480-tól rendszeresen lebonyolítottak evezős viadalokat. A középkorban pedig hivatásos versenyzők küzdöttek egymással! A sportág klasszikus korszakát 1715 környékétől számítják. Ekkor a Temzén már komoly pénzdíjakért, értékes jutalmakért ment a harc. 1829. június 10-én az óta évente megrendezett Oxford – Cambridge összecsapások első felvonása is lezajlott. Ettől kezdve az egyre népszerűbb sportág Magyarországon is ismertté lett.        – Mondana néhány szót erről a hazánkban méltatlanul kezelt „világsportágról” is?     – A sportág hazai úttörői között tartjuk számon gróf Széchenyi Istvánt, aki 1827. május 16-án a bécsi Práterből Pozsonyig evezett, mindössze 3 óra 52 perc alatt. 1865-ben a Margitsziget – Lánchíd közötti egymérföldes regatta már tízezreket vonzott a Duna partjaira. 1893. március 12-én megalakult a Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége, a következő esztendőben Szegeden pedig az első női evezősversenyt is lebonyolították.       – Visszatérve saját pályafutására, annak sikereit a világbajnoki cím és az olimpiai részvétel lehetőségének hiányában is sokan megirigyelhetik. Különösen akkor, ha hozzátesszük: szinte pillanatok alatt jutott el a nemzetközi eredményességig.      – Először úszkáltam, majd édesapán – aki erdőmérnökként a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott   – elvitt a Római partra, az FM csónakházába. A vízen először félelmetesnek tűnt, ahogy mások hajói elsuhantak mellettünk, de azután elkezdett izgatni: vajon én is ülhetnék egy ilyen száguldó hajóban. Tizenhét évesen mentem először a Vasas csónakházába, amely a HÉV megépítéséig az Árpádfejedelem útján volt. Dr. Irányossy Géza lett az edzőm, aki emberileg és szakmailag is nagyon tudott bánni velünk. Még abban az évben indulhattam a serdülő I-es korosztályban a ráckevei Ob-n, ahol a kormányos négyesben bajnokságot nyertünk.     – Ez a siker nyilvánvalóan tovább lendítette előre.      – Tényleg megindultam felfelé. 1961-ben már a Vasas felnőtt bajokságot nyert négyesében lapátoltam, a következő esztendőben pedig három-három felnőtt-, illetve ifjúsági Ob-első helyet szereztem. Ezek után 1963-ban már az Európa-bajnokságra is kijutottam: Moszkvában a kormányos négypárevezősök mezőnyében harmadikok lettünk. 1964-ben egy Eb-negyedik hely jött, majd 1965-ben a Pekanovits Mária, Szappanos Zsuzsa, Salamon Ágnes, Fekete Mária, kormányos Komornik Margit összetételű egység Európa-bajnok lett.     – Visszagondolva erre az időszakra, milyen emlékeket hordoz magában?      – Arról a csapatról valóban csak jót tudok mondani, az az egység a szó nemes értelmében vett válogatott volt. Sok éven át küzdöttünk az akkori legszűkebb élvonal tagjaival. Az 1967-es Eb-ezüstöt követően még éveken át igyekeztem magas szinten versenyezni. 1975-ben például benne ültem abban a nyolcasban, amely (a női evezéssel bővült olimpiai program jóvoltából) indulhatott volna az 1976-os olimpián. Az első hat mehetett Montrealba, mi lettünk a hetedikek. Ezzel  elúszott az olimpiai részvétel lehetősége, én pedig visszavonultam.      – Egészen 1993-ig bírta evezés nélkül…          – A versenyzést követő időszakban vissza kellett verekednem magamat a nagybetűs életbe: előbb a Természetvédelmi Hivatalban, majd a Környezetvédelmi Minisztériumban dolgoztam, végül az Országházból mentem nyugdíjba. Közben 1993-ban úgy alakult, hogy visszakanyarodhattam kedvenc sportágamhoz, s az MTK veteránjaival több hajóegységben is kipróbálhattam magamat. Hetente egy-két alkalommal hajóba ülök és kortársnőimmel, vagy nálam fiatalabbakkal evezek. Amikor tehetjük, elindulunk a veteránok korosztályos világbajnokságán is, ahol legutóbb 2007-ben, Zágrábban (már a Csepel színeiben) két világbajnoki címet is szereztünk.      – Civilben mely sportágak érdeklik az evezés mellett?     – Sok év óta a jégkorong és a tenisz, persze elsősorban a férfiak meccsei. Nagyon szeretek síelni, bár ezen a télen nem tudtunk sehova sem eljutni. Azért úgy gondolom, a jövő évben ez a kihagyás nem okoz majd nagyobb gondot; ha muszáj, még a fekete pályákon is leereszkedem…     – Egy lánya van és egy leány unokája. Az ő sportolásával elégedett?     – Szeri ntem a szülei megfelelően kezelik. Hét éves és már igen jól úszik, négy éves korától teniszezik, s mellette még dzseszbalettre is jut ideje. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy valaha is komolyan fog versenyezni.Forrás: Jocha Károly